eufória

„A többi, néma csend” – mondja a haldokló Hamlet. Halálom napjáig szeretnék játszani. Amikor végleg legördül a függöny."

téged;

életem hátralevő részét meztelen karjaidban akarom tölteni. álomba merülni, miközben ajkaid vállamhoz érnek és finoman langyos levegőt fújsz a bőrömre. reggel melletted ébredni és békés szuszogásodat hallgatni. átkarolni és a csípőd feletti puha bőrfelületet csókolni. rajtad feküdni, amíg szám a tieden pihen. takaró nélkül szeretkezni, majd fáradtan, pihegve bújni a nyakadba.

Reklámok

egyéni;

a lila ködben még látlak, itt vagy ártatlan, meztelen valódban. aztán a délibáb szertefoszlik és nem marad utánad más csak béklyók, meg egy hideg kéz a vállamon. én pedig örökre itt maradok láncra verve, miközben a lényed egy darabját keresve kaparászom vérben és könnyekben úszva az aszfaltot. bosszú, amiért minden, ami számodra kedves, miattam csak álom. amiért nem vagyok elég hálás szimplán csak azért, mert vagy nekem. így egyikőnk sem kap semmit. de ha újra felébredek, te ott leszel és mellkasodhoz ölelve csitítasz majd, hiszen ez csak rémálom volt. rémálom, amely rendszeresen megismétlődik és amelyet te okozol. addig pedig ölelsz és óvsz mindentől, mint aki nem tudja, hogy a gonosz kettőnkből születik.

56;

én a teát is négy cukorral
mert nem akarok éhen halni, ha belédharapok
izomláz a lemetszett aorta csonkjában
csak mentális maszturbáció vagy
benned átugorhatatlan korlátok

Slam 09.23. Rongy

A cigimet gyúrtam a padkán ülve, kihűlve mellettem hajléktalanok meredten figyeltek.
Láttam magam előtt, ahogy két éve ilyenkor a konyhában állunk és azon vitatkozunk, hogy hiába zártad be magad mögött az ajtót, a kutya attól még kiszökött és jó, persze visszajött, de akkor is…
Tudtam, hogy nem zártad be. Láttam rajtad, hogy hazudsz, és csak menteni akarod a helyzetet meg próbálsz jópofát vágni az egészhez, hogy este legyen még szex.
– Tudtad, hogy a női test nem csak hőre tágul? Édes, neked még aktívak az erogén zónáid. Mosolyogj!
Ja, aha.. igen tudom, ez csak egy szófordulat, de nem is kell több jó szó, fordulhatsz is utánam a nevemet kiáltozva. Feltéve, hogy megjegyezted.
Mire én leköcsögöztelek és azzal a soha meg nem szűnő erőszakos lüktetéssel a torkomban, ott hagytalak.
Nyitva hagyva magam mögött a bejárati ajtót. A kutya azóta sem jött vissza.
Szegény otthontalan csavargó…
De várj… Most akkor, én is egy otthontalan csavargó lennék?
Vagy egy összedrótozott papírdaru, ami képtelen a kezedben maradni egy vihartól háborgó estén?
Vagy akitől inkább félned kellett, mert a csillagot az égről neki leígérted?
Vagy valaki, aki mindenhol ott van, mégsincs sehol, és fojtogató zsibbadással sóhajtva keresed a ködben, közben rádöbbensz, hogy tulajdonképpen én csak az agyad szüleménye vagyok.
Igen…
És én vagyok a félig szívott cigaretta a keserű, miattam sebes ajkaidon,
én vagyok a meztelen, a nedves árnyék, amit a huzat magával visz,
én vagyok a víz, ami visszhangzik, ahogy csöpög az ablakpárkányról.
Én vagyok a gyöngyöző szájszél, amit letörölni nincs merszed, mert az nem tartozik a hatáskörödbe.
Hát akkor hogy jut eszedbe, hogy elméd öntevékeny körének bizarr börtönében őrként vigyázban állva többször is elismételtesd velem az általad alkotott törvényt, miszerint a kettőnk között kötött közös költségen alapuló szövetség törhetetlen?!
Nem, nem törhetetlen. Épp most vettem belőle egy sört.
Minden vonásunk végtelen, de nem örök és nem védtelen. Dühömben jelentéktelen.
Különben… ha nem lenne körülöttem ennyi ember, nem jönne ki más a számon, csak torlódó mocskolódás.
Önmagamra léptem és sebeimet tapostam. Közben mintha besötétedett volna, mintha a haragom megcsonkította volna az időt.
És most megint itt állok előtted és egészen a közérttől, három emeleten át, a cipőd orráig magamban nagy átéléssel ismételgettem, mit fogok a fejedhez vágni.
Mondjuk, hogy egy seggfej vagy és nem akarok veled lenni. Nem csak azért mert általában nem érted amiről beszélek, hanem… de, főleg azért.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy… itt a söröm, itt a tollam. Fogd meg, aztán csinálj vele, amit akarsz. Mittudomén… Idd meg és hányj a papírra valami epéset.

54;

előző életedben villámcsapás voltál
egy pillanatig tartott a jelenléted
a pitypang termése nem szállt fel
csak elégett.

akkor te vasárnap vagy. ha nap lennél, hétfő előtt élnél. talán még a csütörtökbe is beleegyeznék. csütörtök, mert olyankor önfeledten ugrálok, milyen gyorsan eltelt a hét és lassan kárpótolsz, miattad minden jó közelebb van. és vasárnap, mert magadban hordozod a hétfő nyomasztó feszültségeit. ha stílusirányzat lennél, akkor szimbolizmus. a szimbolizmus szimbóluma. színjátszás. egy két lábon járó alternatíva vagy, időszakos böjt, politikus. álmomból felriasztó rém. ha alakzat lennél, akkor egy hatalmas oximoron. te, édes mostoha. te.

53;

előbb a hideg falhoz, majd hozzám ért. nem fáztam, mégis remegtem. remegtem a melegségtől, ami a két test között demarkációs vonalat alkotott és percenként megégetett miközben egymás előtt álltunk mi némán, szelíd vadállatok. kapkodtunk töretlenül, szakadatlanul kapaszkodtunk e láthatatlan melegségbe. de a fal nem mozdult. két kezével hirtelen magához húzott. a folytonosan égető érzéstől felszisszentem, a szúró fájdalomtól a hasamon, a mellkasomon, a nyakamon, a homlokomon, ahogy bőrünk sisteregve találkozott. körülüttünk szikrák, alattunk parázs és fölénk csapó lángcsóvák. az összetapadt felületek pirossá váltak. lélegzetvisszafojtva figyeltem minden apró rezdülést, ahogy a gőz néha-néha feltört közöttünk. ajkaink óvatosan közelítettek egymáshoz, óvva bőrünk épségét. a kötődés erősebb volt, minthogy a foltokban terjedő lüktető kíntól elengedjem. rettegtem, hogy megpróbál majd ellökni, hogy hátralépve a hideg falhoz csillapítsa az égő érzést. nem szorított, könnyedén tartott és simogatta az érdessé vált bőrfelületet. belebújtam két karjába, lágyan körbefont velük, arcomat vállára hajtottam, miközben a szám kulcscsontjához ért. köldököm mögött sütött a nap, vénáink fázva, ölelkezve keltegették egymást. a sötétségben fénylettünk. bőrünk összekapaszkodva eggyé vált, ajkaim a kulcscsontjához, ujjai a nyakamhoz nőttek. nem volt sebhely, sem károsodott felület, csak egyenletes, két egymást ölelő testet borító szövet.

52;

késő már elkezdeni beszélni róla. már akkor késő volt, amikor hátat fordítottál, miközben én gyermeki reménnyel telve álltam ott, hogy egyszer majd megszólalsz. késleltetve, ahogy szoktál. hogy fokozd az izgalmat.. mindig attól féltem, hogy végül eljön az a pillanat, amikor hiába várok magyarázatot. pislogás nélkül bámulod a tapétát és számolod a párhuzamos kék-fehér csíkokat, én meg a párnát ölelgetve végiggondolom az este történéseit. ezzel is csillapítva bizonytalanságomat. késő már elkezdeni számolni a sérelmeimet. már akkor késő volt, amikor újra hátat fordítottál. mintha folyamatosan egy szakadékba taszítanál, ami bezárulna felettem és nem tudnék belőle kimászni. még a kezedet sem látom. miért is látnám, hisz te löktél bele. mindennap annyira jól érzékelhető volt, gondoskodtunk is róla. azok az ostoba kis lepkék a gyomromban, nem viselik jól a hőmérséklet ingadozást. azt hiszem a hideg jelenléted hatására újra bebábozódtak.

420 slam

Van abban valami, amikor a spanod azt mondja „ne aggódj, elmúlik”
Aztán másnap a pasid felhív, hogy elmúlt és azon alkudozik,
melyikőtöké legyen a hűtő – amit amúgy te vettél az IKEA-ban és törleszted márciusig.
Ja igen, 15-ig.
És ha már itt tartunk..
Elmúlik, mint a nemzeti öntudatod négy vodkaszóda után,
mert nyugodt szívvel hányod le a „Szabadságot Budaházynak” feliratot a panel oldalán.
Elmúlik, mint a seb a térdeden, aztán behegesedik, hogy azért lásd, ott van,
ahogyan Széchenyi a forgalmid alatt, csak… burkoltan.
Van valami a szerepjátékban, abban hogy te húsz évig játszod a kielégíthetetlen démosz egy tagját, ő meg egy impotens léhűtő módos frakcióját.
Van abban valami, hogy a szív és az agy harcában, nálad a lábaid győzedelmeskednek,
vagyis inkább disszidálsz és mutatsz egy fuck-ot a rendszernek, hogy „engem ugyan még egyszer nem adóztatsz meg”.
Van abban valami, hogy minden harmadik ember kilóg a sorból,
mert van elég pénze tabletre meg felsőoktatásra
így nem akarja kivenni a részét a magyar sorsból.
Van abban valami, hogy neked semmi nem jó, mert minden probléma,
hogy minden kéthavi fizetésért kijött IPhone 6 csak egy IPhone 4, kétszeresére nagyítva.
Van valami a ficamban, ami ott bujkál a közízlésben,
hiszen „ A szürke ötven árnyalata” lett az új „Igazából szerelem”.
Van valami a levegőben, amit felém fújsz és érzem, kissé savanyú,
mint a Magyar Narancs reakciója Simicska Lajosra:
„Vajon mi lesz a gecizés után?”
Van benned valami, kedves Magyarország,
mert mindennap megkérdőjelezed zsebeim anyagi mivoltát,
meg elvileg jobban teljesítesz, mint a többi szomszédos ország.
Legyünk büszkék!
Mert itt nem úgy élnek az emberek, ahogy egy amerikai lebujban.
Látod? Máris úgy hazudok, mint te… csak jobban.
Van benned valami, kedves kormány,
mondjuk az ABS az hiányzik, meg demokrácia sincs már.
Van valami abban, ahogy rám nézel,
a szemeidből látom te nem is érzel, csak átérzel
irántam, mert én megengedem hogy belém töltekezz, míg cserébe belém költekezel.

50;

Csak a lábfeje látszott. Hosszú combját fekete neccharisnya takarta, alig észrevehető, hibátlan szemekkel, finom vadliján pedig éjkék pamut feküdt. Kecses léptei nem ismertek, de táncos láb volt, ami ha meztelen, heges es puhán érdes. Apró csontok, fel sem tűnően kis lábujjak. A férfi elképzelte, ahogy a pár hófehér láb a konyhája fehér szőnyegén lépdel. A két kis formás végtag rendkívüli pontossággal ritmusra billegni kezd, alig centiket elhagyva egy pár fekete lakkcipőbe botlik. Vörösbor csöpög a hosszúszálú fehér szőnyegre. A gyönyörű láb bizonytalanul megremeg, majd éltűnik.